– Ne haragudj, Iván, de úgy érzem, hogy közöttünk olyan tátongó szakadék keletkezett az elmúlt idők folyamán, ami félő, hogy egy beszélgetés folyamán aligha áthidalható…
– Magam is, kérlek, úgy érzem, hogy a történtek után ma már valóban nehezen találnánk hangot egymással. Te annyira más irányba mentél el, már megbocsáss…

– … hohó! Még a felvetést is kénytelen vagyok visszautasítani! Nem én voltam, aki más irányba ment, hanem téged vezérelt karrierizmusod és becsvágyad olyan irányba, amit én nem óhajtottam ízlésem okán követni!
– Engedtessék meg, hogy kijelentsem; csupán gyarló opportunizmusod szánalmas magyarázgatása a részedről! Téged, vedd tudomásul, nem etikai okok, hanem az alantas, piszkos anyagiak motiváltak!

– Nekem ilyet ne mondjon egy olyan ember, akit címmel, ranggal korrumpálni lehetett!
– Kikérem magamnak! Te megalkuvó, pénzhajhász!

– Végre valaki a szemedbe mondja az igazat! Képes voltál kibulizni magadnak egy betanított-segédmunkási kinevezést, csakhogy dölyfösen lenézhesd a magamfajta egyszerű rakodókat! Már akkor a hatalom felé kacsingattál!
– Minő szánalmas képmutatás! Azt hiszed, nem tudom, hogy te csupán azért lapítottál segédmunkásként, mert ott abban a pozícióban zsíros borravalók estek le a kocsikísérőktől?!! Míg én 1200 forintért gürcöltem egy fröccsöntő masina mellett, addig te ehhez havonta akár még 3-400 forintot is bezsebelhettél! Nem beszélve arról, hogy eme kiváltságos helyzet dacára is egy idő múlva hűtlenül lefalcoltál!

– Igen, igen… átkerültem a Nagyvásártelepre, aztán volt még iskola, majd tovább süllyedve a lejtőn, irkálgatás… De aztán téged is láttalak feltűnni itt-ott, másutt. Holmi Vígszínház, meg cannes-i fesztivál, aztán Parlament…
– Hát igen. Négy év után kegyeskedtek megengedni, hogy visszatérhessek a színi pályára. Ha nem ódzkodnék a fellengzősségtől, úgy is fogalmazhatnám, hogy egyáltalán az életbe. Ha lehetséges volna valamilyen orvosi beavatkozással kitörölni és bevésni dolgokat az emberi agyba, akkor a műhelyben töltött négy esztendő volna, amit feltétlenül végérvényesen radíroztatnék, és az előtte, a börtönben letöltött kettő lenne, amit hajszálpontosan rögzítenék. Ez ostoba, értelmetlen, lélekemésztő nyűglődés volt egy fröccsöntő masina mellett, az kemény, lélekpróbáló, méltóságot adó szenvedés különböző fegyintézetekben. Ott fenyítés vagy kiszúrás okán

időm nagy részét magányosan töltöttem, nem volt semmi külső inger, így érdeklődésem tárgya csak saját lelkem lehetett.

Így indultam el és cserkésztem be bensőm addig számomra is ismeretlenül lappangó tájait és ez elképesztő, döbbenetes, gyönyörűséges, rémisztő, felemelő, porba sújtó, de mindenek felett könyörtelenül igaz és istenes tanulságokkal szolgált. Valami biztonságot adott. Valami megnyugvást. Valamit megértettem abból, hogy ki vagyok én és mivégből létezem.

– Mit értesz ezen?
– Kérlek szépen, a történet messze nyúlik vissza, és szerteágazó. Édesapám egy rendkívül szelíd, jóságos, nyitott szellemű, lutheránus magyar ember volt, aki 1914-ben, rögtön a legelsők között orosz hadifogságba esett. Szibéria túlsó végébe vitték, egy táborba, ahonnan aztán 1917-ben szélnek eresztették valamennyiüket, menjen, ki merre lát. Apám és néhány társa maguk készítette hangszerekkel zenekart alakított, és onnan, városról városra menve, 1922-re visszamuzsikálta magát Moszkváig. A szervezete közben annyira legyengült, hogy Moszkvában megkapta a maláriát és az orvosok már le is mondtak róla. Az életét, csodával határos módon egy ápolónő odaadó gondoskodása mentette meg. Egymásba szerettek, összeházasodtak, és immár rendes szovjet útlevéllel visszajöttek oda, ahol apám addig élt, dolgozott, ahol a hozzátartozói laktak, ahonnan anno, nyolc éve besorozták. Csakhogy időközben az egész Felvidéket elcsatolták Magyarországtól, a hőn szeretett várost Losoncból Lusicévé változtatták, belőle pedig „hazaérkezve” csehszlovák állampolgár lett. Ez olyan traumát okozott neki, amit nem tudott kiheverni egész életében. Nem sokkal később megszületett a bátyám, majd én, és féléves lehettem, amikor a család felköltözött Prágába, mivel édesapám az ott készülő Felvidéki Magyar Hírlapnak lett munkatársa.